Megszakítva

Azt gondoltad, hogy az a két csík olyan, mintha ott sem lenne. Annyi lesz eltüntetni, mint mondjuk megmosni a kezed. Hideg éjszakák voltak azok ott Németországban és te legalább olyan hidegen fogadtad a két csík tényét. Felöltöztél, sálat tekertél a nyakad köré és többé nem foglalkoztál a hideggel. Ő pedig…nos őt – a két csík másik tulajdonosát –  ridegséggel kezelted. Többé Ő sem volt az, akinek hitted, mert röhögve fogadta a két csík tényét. Megváltóból nyűggé vált, akit el kell küldeni. Épp úgy, mint ahogy el akartad tüntetni a két csíkot, mintha csak megmosnád a kezed.

Aztán haza mentél… abba a kisvárosba, ahol mindenki ismer. És rohantál, hogy újra önmagad lehess. Azt érezted, hogy megváltoztál, de nem jó ez a változás. Kéred vissza a régi életed. Szeretnél kávét szürcsölgetni annak a kávézónak a teraszán és kellemes dohányfüstbe burkolózni. Szeretnél este bormámorban szerelembe esni. Szeretnél felpattanni a biciklidre és kitekerni a világból, mint egy őrült és hemperegni a fűben, aztán csodálkozni estig az égboltot kémlelve, elpippantani egy cigit és csak úgy szimplán lenni és létezni. De most nem ez van. Rohansz, futsz vissza, oda a mámoros könnyedségbe, de mindhiába: a teret villanypásztor védi és senki sem enged be a kapun. Olyan nehéz vagy, mint egy 168 centis tömör ólombábu.

 Az orvos aztán megvetően néz rád. Neked folynak a könnyeid, nem tudod, nem érted, hogy miért. Nem érted, hogy miért sírsz, hiszen nincs azon semmi sírnivaló, hogy mész vissza a könnyedségbe. Az orvos lesajnál. Aztán közli, hogy herpeszed van, menjél haza, így nem lehet. Még hozzáteszi: bizonyára azért van herpeszed, mert egy igazi küzdő az, aki benned van. Nem foglalkozol vele. Persze közben, azért ott settenkedik benned, hogy ez egy jel, hogy valaki már veled együtt léleg(k)zik és szólt, hogy héj….maradnék. De igazából mégsem foglalkozol vele. Vad vagy és elszánt. Azt mondod, neki is jobb lesz így. Mert már eljutottál odaáig, hogy személyes névmással váltsd ki a két csík elnevezést.

Aztán szeptember 1-je és te kinyitod a szemed és úgy érzed, megkönnyebbültél. Nincs már ott. Eltűnt. Egy csík van. Tompa vagy. Hónapokkal később eszmélsz csak. Rájössz, hogy nincs többé könnyed mámor, csak súlyos, nehéz ólomcipők vannak, amik talán örökre a lábadon maradnak. És marad még egy nyomás is gyomortájékon, és a szíved körül. És aztán miután hónapokra elapadtak a könnyeid, évekig sírsz majd. És akkor egyszer csak elmúlik. Talán már könnyedebb is vagy egy kicsivel, de mégsem tudsz felülni a felhő sarkára.

Csak az a kérlelhetetlen vágy ne lenne. És a bűnbánat. És a fojtó érzés a torkodban most is, mikor ezeket a sorokat írod. Ez talán sosem múlik el. Megmarad együtt a gyomortáji nyomással és a szívfájdalommal.

A barátnőd – Cs. –  időközben két csíkos lett. A legjobb barátnőd. Nem bírsz ránézni. Nem kívánod a társaságát. Úgy kerülöd, mint egy beteget. Pedig te vagy a beteg. A vágyakozást ezúttal felváltja az ijesztő jövőtlenség. Nem tudod, hogy valaha is beszélsz e még Cs-vel. Fáj a szíved. Olyan kilátástalanul sajog.

-jé-