Mindig is foglalkoztatott a kor és az idő múlásának ténye, habár ezen találmány, mármint az idő, kétségtelenül emberi “agyszülemény”. Szóval – mint minden kislány, így én is – 13 évesen azt vártam, hogy legyek már harminc. És változott e valami azóta? A harmadik x-re vártam vagy egy kiegyensúlyozott, magabiztos nőt akartam magamból?
Valószínűleg ez utóbbi a szörnyű valóság. Az idő tehát nem biztos, hogy pontosan mutatja érettségünk fokát.
Most – egy ideje benne a 30pluszban – azon gondolkodom, hogy vajon tényleg leragadtam 13 éves önmagamnál? Mármint, ami a tudatosságomat illeti. Számtalan jel mutat erre. Az egyik és legszembetűnőbb: a hisztériám. Egyáltalán nem múlt el, sőt. Azt hittem, hogy majd méltóságteljes felnőtt nő leszek, de persze ez sajnos vagy szerencsére nem jött össze. Pedig ott van Coco legfontosabb tanácsai között: “Visszafogni magad, amikor bánt valami, és nem hisztériázni, amikor fáj- ilyen a tökéletes Nő.” Valóban ilyen volna? Valószínűleg igen. Az én sztereotip elképzelésem az, hogy minden magas, hűvösbarna, vékony arisztokratikus nő hisztériamentes. Tehát már a külsőm is ellentmond: középmagas, szőke volnék és leszek.
Nyilván ahhoz, hogy hisztériamentesen tudjunk élni, szükség van némi önismeretre is. Talán ez hiányzott belőlem 13 évesen és most 30pluszosan is. Aki ismeri magát, az tisztában van pozitív és negatív tulajdonságaival egyaránt. Ahhoz, hogy az önismerő magabiztos is legyen, igyekezni kell egyensúlyba hozni a pozitív, illetve negatív előjelű tulajdonságokat. De mégis hogyan lehetséges ez? Hogyan csinálják? Ők, akik nyugodtak, higgadtak, elegánsan ajkukat csak finom mosolyra húzva közlik tekintetükkel, hogy minden szép és jó. Hogyan csinálják? Erre kellene a recept.
Persze, nyilván senki sem birtokolja Szent Grált. Na, de mégis, mondja már meg valaki, hogyan lehetséges az, hogy 30pluszosan azzal töltöm az időm, hogy a nálam 5 évvel fiatalabb kedvesem szemszögéből igyekszem vizsgálni a dolgokat és magamban versenyre kelek az összes magas, hűvösbarnával. Persze, nyilván nem tudhatom, hogy Ő miként tekint a világra, hiszen nem vagyok gondolatolvasó. Már ez is igen nyomasztó, hogy állandóan ezzel próbálkozom. Mármint azzal, hogy kitaláljam, vajon mit gondolhat Ő. És mindez persze még inkább gerjeszti azt a hisztériát, amiben az összes sejtem pogózik. Persze, mondhatjátok, nyilvánvalóan alacsony az önbecsülésem. De hogyan legyen magas(abb)??? Talán több tudatosság kell…
-jé-
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: