Napok

Ma elmentem “A” kilátóhoz, de nem mertem fölmenni, féltem, hogy lezuhanok. Holnap újra megpróbálom. Egészen addig fogom próbálni, amíg egyes egyedül föl nem baktatok a lépcsőkön. Meg kell találnom újra az erőm és a bátorságom. 

Azon gondolkozom, hogy vajon miként is jutottam abba stádiumba, amiben vagyok. A magánéletem sablon, a munkám katasztrófa, egzisztenciálisan pedig …pfff… éppen a nullához konvergál a pénztárcám tartalma. Szóval tulajdonképpen most abban a stádiumban vagyok, amikor elmondható, hogy a betegség van, létezik, a beteg állapota nem jó, de nem is rossz, inkább stabil. Nem tudni, mikor várható javulás. A régen bevált receptek most nem segítenek. Ami jó volt 20 évesen, az 30 után nem igazán működik. Mert ugye 20 évesen épp csak rándítottam egyet a vállamon és már le is került a gond. Lett új munka, lett új szerelem, lett új kaland és nem gyötörtöt a mindennapok egyhangúsága. De most… Hogyan? Miként történt mindez? És merre van belőle a kiút? G-vel nem akarok szakítani, mert hiszen szerelmes vagyok és továbbra is bízom abban, hogy a sablonos, egyhangú életünk egyszer csak újra színes és vidám lesz. Addig is mindenesetre reggel főzök neki kv-t és ráírom a rózsaszín, szív alakú cetlire, hogy szeretem. Hátha…. Hátha nem nézegeti majd más nők profilját, hátha nem reménykedik és vágyakozik majd más valaki után. Vagy mindig vágyakozni fog? A nő, aki mostanában érdekli, átlagos külsejű. A mellei szépek. Ez már bizonyára elégséges. A helyesírása borzasztó….Szóval, ha most Carrie Bradshow volnék, akkor bizonyára sikongatva, örömködve közölném, hogy “a nő analfabéta”. De nem vagyok Carrie…. Mi is történik majd akkor, amikor G lelép ezzel a szép mellű, átlaggal és igyekszik majd nem észrevenni, hogy ” a nő analfabéta”? Mi is lesz akkor? Igaziból, mikor ezt írom, arra döbbenek rá, hogy nem érdekel, mi is lesz majd akkor. A most érdekel. És most ki kell takarítanom a lakást, hogy tisztán lássak. Szóval…sziasztok.